Vissza
A szerző, Merényi György művészeti író, az utóbbi évtizedek szakirodalmában még be nem mutatott részleteket hozott - a már sokak által elpusztultnak hitt enteriőrről - az egykori Liget szanatóriumból. A Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte épület Zsolnay kerámia dekorációja egyedül álló szépségű. A bemutatót több történeti kiegészítés is bővíti. Az itt szereplő képek mind nagyíthatóak, kattintásra többnyire plusz képeket bemutató galéria indul.


A századelő vállalkozó orvosa dr. Jakab László építtette első szanatóriumát a Városligethez közeli Nagy János utcában (ma: Benczúr utca 47.). Építész testvére -társával Komor Marcellel- 1908-ban kapta a megbízást a háromemeletes gyógyközpont tervezésére. (Ezt követte a szomszédos Aréna –ma Dózsa György- úti később lebontott Park szanatórium szintén az építészpáros közreműködésével.)

A későszecesszió átgondolt, egyszerűen formált építészeti struktúráját az ehhez igazodó, az épület rangját emelő külső belső díszítések gazdagítják. A nem több mint 3 évtizedes fénykort azonban átalakítás, majd megdöbbentő lepusztulás követte.


Az eredetihez közelítő állapotában kelhetett csak új életre az 1990-es évek végén, amikor egy bank biztosító részlegének székházává változott. Korabeli állapotát azonban megkapó részletességgel szemlélhetjük a bécsi Verlag Anton Schroll & Co 1909-ben (!) megjelent albumában. Ebben más rangos budapesti épületek társaságában csodálkozhatunk rá derűs homlokzatára és a főbejárata mögött kibontakozó lépcsőház gazdag díszítményeire.

Igazi különlegesség és a Zsolnay-munkák közt példa nélkül álló, a falburkolatot, valamint a nyílászárókat is szegélyező pávás motívummal ritmusosan alakított, többféle színjátszó eozin-mázban pompázó kerámiasor. Megformáltsága, megjelenése Nikelszky Gézát mint tervező művészt sejteti.

(Katt a fenti képekre a teljes sorozathoz)


Kiemelkedő a pécsi Zsolnay-gyárban készült csempeburkolat az egyedülállón szép eozin szegéllyel, a lépcsőházi figyelőablak pompás kerámia alakítása és a boltívek eozin kerámia és festett díszítményei.

Az ornamensek a szecesszió magyar változatára jellemző, a népi kultúrából vett stilizált formákból épülnek fel. Növény és madármotívumaikkal („életfa-madarakkal” a középpontban) csigavonalakba kanyarodó díszítményeikkel teremtenek egyedien formált szecessziós világot.

A burkolatokat szegélyező sorokban ismétlődő páros madarak - amelyek a szintén oly jellemző pávamotívumot is felidézik - a fémfényű, aranyló-zöldes eozin felületeikkel egyedülálló hangulatot adnak a lépcsőházi enteriőrnek.


A szépen formált kovácsoltvas térhatároló elemekkel és festett ajtókkal együtt szép példáját láthatjuk a szecesszió „Gesamtkunstwerk” szemléletének. E formavilág összhangban van az eozin kerámiadíszek vizuális világával.


Meglepetésként fedezhetünk fel az épület homlokzatán is eozin díszítő elemeket. Lüszteres homlokzatdíszeket ritkán találunk a korabeli Európa szecessziós épületein. Belsőkben, enteriőrökben azonban gyakrabban fordult elő a drága, luxusterméknek számító ilyen burkolat, illetve díszek. Ezért is figyelemre méltó a szanatórium homlokzatán szerényen meghúzódó eozin sor.


Több kiemelkedő példát is ismerünk azonban Budapesten, ahol az épület rangját, hangsúlyát éppen e Zsolnay-féle eozin-mázas homlokzati díszek adják. Lechner Ödön Iparművészeti Múzeuma vesztibüljének selymes fényű bíbor burkolata, vagy az egykori Hecht-üzletportál (Lajta Béla a tervezője) eozin tablói a legismertebbek. (Az 1960-as években esztelenül lebontott Erzsébet téri Nemzeti Szalonnal -körbefutó eozin lábazattal, kapuzattal- a leglátványosabb szecessziós csempékkel burkolt épületünk veszett oda.)




A díszkerámián és az építészeti kerámián is megjelenő Zsolnay-féle redukciós fémlüszterek a gyáralapítótól az „evosin” , majd az „eozin” fantázianevet kapták. A pécsi gyárban 1892 körül született eozin máz az iszlám kézművességben gyökerező mázkészítési tradíciót újraértelmezve, a szecesszió pompakedvelő világába vezet bennünket.”

Mohamed próféta szerint az életünk során összegyűjtött "értékeink" paradicsombeli jutalma „mérhetetlen mennyiségű arany és ezüst”-ben fejezhető csak ki. A szép hasonlat csábítóan is hangzik, hiszen régóta e drága fémek mohó halmozásával űznek csúfot a Próféta tanításából. A nem mindenki számára elérhető nemesfémek helyett, az ókori egyiptomi, római üvegtárgyak nyomán készült -a Közel-Keleten legkorábban a 8-9. században - a jóval olcsóbb fémes csillogású kerámia. Az arany és az ezüst illúzióját keltő fémfényű, lüszteres kerámiák készítésének titkát azonban rendkívüli módon meg is őrizték a perzsa-arab, majd később a mór fazekasmesterek. E cserépedények, majd az épületek irizáló burkoló csempéi fehéres és sárgás (ezüstös, aranyos), valamint türkiz árnyalataikkal a különböző mázak redukciós módszerrel történő égetési eljárásai során váltak sóvárogva vágyott tárgyakká. Valószínű mór mesterektől lesték el a titkokat a reneszánsz kori Itáliában azok a fazekasok, akiknek lüszteres tárgyait (istoriato) majd utánozni kívánták a 19. században. A historizmus korának múlt iránti érdeklődése nemcsak a régi stílusokat, hanem a már elfeledett technikákat is újjáélesztette. A nosztalgiának és a titokzatosságnak egyik kifejezője is lett a kemencék tüzében megszülető, sejtelmesen csillogó fémlüszter. A legnagyobb manufaktúrák egymással versengve próbálták megfejteni az akkorra már elfeledett eljárás gyártási titkait. Makacs kísérletezéseik nyomán a számtalan árnyalatban felcsillanó máz a „fin de siecle” hangulatában fogant szecesszióhoz illeszkedett igazán, itt mutathatta fel valódi arcát. A korábbi évszázadok tört árnyalatokban felcsillanó fémlüszterei azonban a 19. században hirtelen tüzesekké váltak. Nemcsak a század első felének polikrómia vitái, hanem a későbbi intenzív színtani vizsgálódások, majd a liberális művészeti mozgalmak festészeti eredményei is közrejátszhattak abban, hogy a színesség a kerámiaművészetben is határozottabbá váljon, felerősödhessen.


Érdemes Zsolnay európai kortársaira is figyelni, akik ezidőtájt állították elő az áhított keleti eredetű, ám legtöbbször ezeknél intenzívebb színű irizáló mázakat. Clement Massier francia keramikus Nizza és Monaco közelében lévő manufaktúrája látta el pl. az angol királyi családot is ilyen kerámiákkal. A másik franciával Theodor Deckkel (Sevres) állt kapcsolatban Zsolnay, Deck volt az első kísérletező. Angliában -ahol bizonyos hagyományai már voltak a lüszteres mázak előállításnak, ld: J.Spode/Staffordshire, Vagy J.Wedgwood, stb- később William de Morgan, vagy a manchesteri Pilkington's Lancastrian Roayal manufaktúra is állított elő irizáló tárgyakat. Utóbbinak tervezett Walter Crane is, aki 1900 őszén, nem sokkal Zsolnay Vilmos halála után járt a pécsi gyárban.


Itália sem maradhatott ki a versengésből, azért sem mert a XVI. században Derutában, majd Gubbióban dolgozó híres mester Giorgio Andreolli lüszteres felületei adták az első inspirációt a XIX. századi kísérletekhez. Firenzében a Ginori és Cantagalli testvérek (a már emlegetett angol William de Morgan is tervezőjük) állítottak elő az Andreolliéhoz hasonló mázakat. Andreolli aranysárga fémreflexes tárgyai égetése során néhány rubinvörös fémfényben pompázott. Ezekért egyenlő súlyú arannyal fizettek a pompakedvelő pénzeszsák kortársak.


Itt azonban meg is kell állnunk, mert elengedhetetlen némi technikai betekintés: Theodor Deck írta le 1887-ben megjelent híres könyvében a mór fazekasok fémfényű mázainak "receptjeit" és a redukciós égetési technikát: ez csak az ónmázzal, mint alappal összeolvadt fémfényben csillogó lüszterre vonatkozik. Volt azonban egy másféle, az Andreollitól ismert és a régi kínai kerámiatárgyakon (!) is jelenlévő „rouge flambé” (kínai rézvörös), amely jogosan váltott ki izgalmakat. Az 1889. évi párizsi kiállításon mutatta be Massier az első rubinszínű tárgyakat.


Zsolnay számára ez jelentette az újabb kihívást. Persze a szerencse is mellészegődött, hiszen olyan vegyészek mint Petrik Lajos majd Wartha Vince (ő Európa szerte ismert szakértője volt az agyagiparnak) segítették a kísérletező munkájáról ismert pécsi fazekasmestert. Zsolnay Wartha Vincével és Petrik Józseffel együttműködve ötvennél több mázváltozatot kísérletezett ki, ebben talán felül is múlta kortársait. Az 1900-as párizsi világkiállításon aratott elsöprő siker azonban, amelyen a mór eredetű fémes fények és a lángoló vörös „flambé” teljes pompájában, számtalan árnyalatba öltözött szecessziós tárgyon megjelent, minden eddiginél nagyobb elismerést hozott Zsolnay Vilmosnak. Különös, hogy egyúttal élete is e ponton ért véget a pécsi fazekasmesternek, hiszen valójában a párizsi sikert már fia Zsolnay Miklós élvezhette igazán. Költőien hangzik a hajnal/„eos” szóra utaló fantázianév, ám abban a korban egy vízben oldva zöldes fémfényben csillogó ruhafestéket is eozinnak hívtak. A populárisabb változat, az aranyló fényű zöldes eozin-máz a kevésbé kopásálló, hiszen csak a máz felületén jelentkezik a fémfény a redukció során. A vörös árnyalatokban pompázó, a felületre már alaposabban ráégő máz, a „bikavér” az eozinnak a legnemesebb és legdrágábban előállítható változata.




Nos, a budapesti Liget szanatórium lépcsőházában látható szegélydíszeken megcsillan a zöldes változat számtalan aranyló tüzes árnyalata és ezeket mintegy színkontrasztként díszítik, hangsúlyozzák a gyöngyökhöz hasonlítható vöröses pontocskák. Homlokzatán pedig igazi kuriózumként lüszteres építészeti kerámia: betétdíszek láthatóak.



Az épület Benczúr utcai oldalán az eozin homlokzatdíszek alatt márványtábla emlékeztet arra, hogy második emeletének harmincas számú szobájában „mint Istenhez hanyatló árnyék” távozott e világból Ady Endre. Pontosan 95 évvel ezelőtt. A kődomborművel is koszorúzott főkapun belépve, a kétirányú lépcsősor jobboldali szakaszán, az eozin-pávás díszek mellett felfelé haladva érkezünk majd meg egy kis emlékszobába – benne sok érdekes Ady –relikviával, köztük néhány ritka Léda fotóval-, amely munkanapokon 10 és 16 óra között látogatható.

Arcív felvételek: Schroll Verlag, Budapesti épületek (II.kötet) Wien, 1909.
Építészeti részletek: Merényi György